Tegnap éjfélkor életbe lépett a Lisszaboni Szerződés, melyet nemcsak az Európai Unió vezetői ünnepeltek meg, de a Twitteren is sikerült szilveszteri hangulatot teremteniük pár percre az eurofil csiripelőknek.

A hosszú utat bejárt Lisszaboni Szerződés mellett felhozott leggyakoribb érv, hogy letette egy európai föderális állam alapjait intézményi és döntéshozatali újításaival jelentősen megnöveli az Európai Unió működésének hatékonyságát. Egyre inkább úgy tűnik azonban, hogy a Szerződés életbe lépése korántsem ad akkor lökést az európai együttműködés fejlődésének, mint azt korábban remélték. Ahogyan valaki megjegyezte, nem érti a Lisszaboni Szerződést ünneplőket: a tagállamok eddig mindent megtettek, hogy visszacsinálják a Reformszerződés reformjait... Az egyesek által Herman Who? és Catherine What?-nak aposztrofált új vezetők megválasztása által okozott csalódottságomról már írtam itt, viszont attól tartok, hogy egy másik fontos újítás sem azt a hatást fogja kiváltani, mint kellene.

Lényeges újítása a Lisszaboni Szerződésnek az Európai Parlament jogköreinek kibővülése: tegnap óta szinte minden uniós ügyben csak az EP egyetértésével lehet döntést hozni. (Eddig sok esetben a tagállamok minisztereiből álló Tanács a Parlament nélkül dönthetett, pl. a mezőgazdasági, bevándorlási, igazságügyi vagy regionális politikával kapcsolatos kérdésekben.)

Ezzel tulajdonképpen megkétszereződik az EP hatalma. A szándék jó: a polgárok közvetlen képviseletét megvalósító intézményt minél inkább bevonni a döntéshozatalba. Kérdés, hogy tényleg olyan jó-e, hogy Strasbougban/Brüsszelben ülő választottjaink ezentúl még több dologba szólhatnak bele. Nem fog-e ez azzal járni, hogy az eddig sem túl gyors EU-s jogalkotás még jobban lelassul, ráadásul éppen akkor, amikor minél gyorsabb és dinamikusabb döntéshozatalt igényelne a felgyorsult világ és a kiélezett gazdasági verseny? Egy nemrég megjelent cikk szerint az EU-ban jelenleg öt évig vitatkoznak olyasmin, amiről az Egyesült Államokban egy, Kínában pedig fél év alatt döntést hoznak. Az öt évvel vitatkoznék, de tény, hogy a legtöbb esetben egy-két év eltelik, mire döntés születik, és még a tavalyi gazdaságélénkítő csomaghoz is kellett jó pár hónap, pedig ott hangsúlyozottan a gyors reakció volt a cél.

Persze az éremnek két oldala van: a nemrég elfogadott távközlési csomag esetében jó volt, hogy ott volt a Parlament, amely így visszafoghatta a Franciaország által feltüzelt tagállami kormányokat (tehát a másik uniós jogalkotó szervet, a Tanácsot) abban, hogy olyan szöveget fogadjanak el, amely lehetővé tette volna a torrentezők „helyszíni agyonlövését”. (Az internet-hozzáférés jogellenes korlátozásának elkerülésére sem az Európai Bizottság eredeti javaslata, sem a tagállamok által elfogadott tervezet nem tartalmazott biztosítékot. Az EP kétszer is „beszavazott” viszont egy olyan módosítást, mely szerint az igazságszolgáltatási szervek előzetes döntése nélkül nem lehet korlátozni a felhasználók alapvető jogait. A tagállamok azonban mindkétszer visszadobták a javaslatot, így csak a harmadik olvasatban sikerült elfogadni a jogszabályt, benne az internetezők jogait védő kitétellel. Ehhez egyébként két évre volt szükség...)

Egy londoni think-tank szakértője szerint a Lisszaboni Szerződést kidolgozó EU-tagállamok könnyelműek voltak, amikor ilyen nagyvonalúan adtak új hatásköröket az EP-nek, és tíz éven belül eljön az a pillanat, amikor a kormányok vezetői döbbenten fogják maguktól (vagy elődeiktől) kérdezni: "Mit tettünk?! Hogyan mehettünk ebbe bele?"

Az EP tehát olykor keresztülhúzhatja a tagállamok számításait, és ha ezt a polgárok érdekében teszi, akkor rendben is van. De vajon ezért teszik-e? Az Economist neves blogjának névtelen (Tévedtem. Részletek raddi lenti kommentjében.) írója szerint az EP-képviselők jó részének a szeme előtt csak az lebeg, hogy győzelmet arathassanak a kormányok felett. Szerinte az Európai Parlament fő mozgatórugója az, hogy minél több hatalmat és pénzt harcoljon ki magának, és ehhez eddig sem átallottak keresztbe tenni a tagállamoknak. Most pedig, hogy újabb területekben kap (társ)döntéshozói jogköröket az EP, a zsarolási potenciáljuk tovább nő. Persze mindez csak egy, az EP-t igencsak megvető újságíró véleménye...

Az európai integráció fejlődése szempontjából a Lisszaboni Szerződésben nagy lehetőségek vannak, de minden attól függ, hogyan használják ki ezeket. Hiába növekszik a közösség politikai ideáihoz leghűségesebbnek tartott intézmény hatalma, ha ez nem párosul kellő bölcsességgel a benne ülők részéről. (Sajnos szerződésekkel csak az előbbieket lehet osztogatni...) Az új tisztségekre való kinevezésekkel kárba veszett egy, az említett ígéretes lehetőségek közül. Nagyon remélem, hogy ez nem ismétlődik meg.