EU Tanácsának brüsszeli épületéből, azonban a Szent Péter Schuman téren várakozó tömeg nem tört ki üdvrivalgásba. (Igaz, a pokol sem szabadult el.)
Az Európai Unió tagállamainak vezetői Herman Van Rompuyt választották meg az Európai Tanács elnökének, míg a brit Catherine Ashton az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselőjének posztját kapta meg. A két, már-már ismeretlen jelölt győzelme még az EU-s viszonyokat jól ismerőket is megdöbbentette. Persze, lehetett tudni, hogy inkább low-profile jelöltekben gondolkodnak. Na de hogy ennyire?
A következő két és fél évben tehát az EU-t nemzetközi színtéren egy olyan személy fogja képviselni, aki éppen nemzetközi elismertséggel nem rendelkezik. Pedig az új tisztség viselőjének az lenne az egyik legfontosabb feladata, hogy fellépjen az EU nevében, ha valahol a nemzetközi helyzet fokozná önmagát. De Van Rompuyt kedvéért talán még fel sem kelne Obama, ha az éjszaka közepén felhívná.
Van Rompuyt jelöltségéhez már hozzá lehetett szokni: napok óta keringtek a róla szóló hírek, gondolom Budapestre sem csak az elnökségi trió programját jött el hirtelen megbeszélni... Ashton bárónő győzelme ezzel szemben mindenképpen meglepetés. A kellemetlenebb fajtájából. Ugyan nincsenek külpolitikai tapasztalatai, de szocialista és nő, tehát a titokban és patikamérleg-pontossággal történő EU-s osztozkodás logikája szerint ő volt az ideális jelölt.
Habár jól hangzik, hogy az immáron elnökkel, külügyminiszterrel, „alkotmánnyal” rendelkező EU-val közelebb kerültünk a föderális Európához, de a helyzet az, hogy a Lisszaboni Szerződésben legfeljebb csak a halvány lehetősége van meg ennek. Elkötelezettebb tagállamokkal és karizmatikus uniós vezetőkkel lehetne valamit kihozni belőle. De a tegnap este tapasztalatai szerint mindkettőnek híján vagyunk, s így kárba vész a Lisszaboni Szerződés egyik legfontosabb (legalábbis eddig annak tartott) újítása.
Az EU intézményi reformjáért tett többéves erőfeszítéseket az a törekvés vezérelte, hogy növeljék Európa befolyását a világban. Azért, hogy a huszonhét ország együtt, érdekeiket és hatalmukat egyesítve egyenrangú fél lehessen az Egyesült Államok, Kína vagy Oroszország mellett, és Európa is hallathassa a hangját a fontos kérdésekben. Ennek fontosságára az utóbbi napokban a brit és a svéd külügyminiszter is felhívta a figyelmet, de úgy látszik hiába: a EU-tagállamok vezetői elszalasztották a lehetőséget.
Sovány vigasz – de biztos vagyok benne, hogy a következő napokban sokat fogják emlegetni –, hogy legalább az észak-déli, férfi-nő, jobb-baloldali kvóták teljesültek az uniós tisztségek elosztásakor. Szép dolog a nemek egyenjogúsága, mégis azt mondanám, hogy a tegnapi csúcstalálkozó legelőremutatóbb momentuma akkor már inkább az volt, amikor a francia elnök bocsánatot kért az ír miniszterelnöktől az előző napi ír-francia meccsen történtek miatt.
