Rendszeresen érkeznek hozzánk olyan kérdések, amelyeknek az a visszatérő gondolata, hogy szerintük Magyarország másodrendű tagja az Európai Uniónak. De vajon mire alapozzák ezt?

Talán a magyar munkavállalókkal szembeni korlátozásokra. Csakhogy ezek átmenetiek: legfeljebb 2011-ig maradhatnak érvényben, és ma már csak két ország alkalmazza őket. Arról nem is beszélve, hogy az átmeneti mentességek fordítva is működnek: mi is kaptunk szép számmal ideiglenes felmentéseket a közös szabályok átvétele alól, például egyes környezetvédelmi rendelkezések esetében, vagy a magyar termőföld védelme érdekében, amit 7 évig biztosan, de nagy valószínűséggel egészen 2014-ig fenntartunk a Csatlakozási Szerződésben foglaltak szerint. (Egy részletesebb listáért klikk ide vagy ide.) Átmeneti rendelkezések alapján azért ne nevezzük már magunkat másodrendű tagnak. (Főleg most, hogy lassan már az összes korlátozás lejár/t.) Ezen analógia alapján pl. a nyolcvanas években csatlakozott országok is azok lennének, hiszen az ő csatlakozási szerződéseikben is voltak hasonló korlátozások...

Az is lehet, hogy egyesek szerint azért vagyunk másodrendűek az EU-ban, mert Magyarország a szegényebb tagországok közé tartozik. Ezzel sajnos nem lehet vitatkozni, viszont éppen az EU-tagságunk az, ami segíthet javítani a helyzeten. Az Európai Unió egyik célkitűzése a tagállamok közötti kohézió erősítése, amelynek legfőbb eszközét a regionális támogatások jelentik. Magyarországnak 2007 és 2013 között 8000 milliárd forintnyi támogatás áll a rendelkezésére, melynek lehívásában mi állunk a legjobban. Ebből a pénzből újul meg a városligeti jégpálya, a Szabadság híd után a Margit híd, ebből építik át nagyvárosaink városközpontjait, és szintén ebből építenek utakat, vasút- vagy villamos vonalakat. Ezek a támogatások teszik ki az EU kiadásainak közel felét, amelynek kb. 80 százalékát a hozzánk hasonló, vagy ha úgy tetszik „szegény” tagországok (pontosabban azok a régiók, ahol az egy főre jutó GDP nem haladja meg az EU-átlag 75 százalékát) kapják meg. Tudjátok, a másodrendű országok…

Végül, a másodrendű tagnak tarthatjuk magunkat talán azért, mert kicsik vagyunk. Ez is vitathatatlan, és ezen – szemben az előző érvvel – még segíteni se lehet. De azért azt sem szabad elfelejteni, hogy kicsik lennénk az EU nélkül is. Sőt, akkor még kisebbek lennénk. Németország, Franciaország vagy az Egyesült Királyság egy ilyen világban is megtalálnák a számításaikat, és akkor még csak azzal sem kellene foglalkozniuk, hogy tekintettel legyenek a többi kisebb európai országra. Az EU tagjaként ugyanakkor részt veszünk a döntések meghozatalában és – a színfalak előtt vagy mögött - alakíthatjuk is azokat. (Miért akar vajon a parányi, de hozzánk képest übergazdag Izland csatlakozni?)

Abba kellene már hagyni az EU démonizálását. Az EU nem európai szuperállam és a Lisszaboni Szerződéssel se lesz még csak a közelébe ennek. Azt sem állítom, hogy az uniós tagságnak nincsenek árnyoldalai (p.c. szinkron: „kihívásokkal is szembesülünk”), de azok eltörpülnek a számtalan előny mellett. Az EU veszély helyett inkább lehetőségeket jelent a számunkra, de ezeket persze csak akkor tudjuk maximálisan kihasználni, ha megvan a kellő információ hozzá. Én úgy látom, hogy az uniós tagságból fakadó előnyök kiaknázásánál sajnos még mindig a tájékozatlanság jelenti a legfőbb akadályt…