Miután Sarkozy is szerelmet vallott Barrosónak, én sem szeretném tovább titkolni, hogy alapvetően kedvelem a portugál politikust. Jó hallgatni a beszédeit, mert olyan sok szépet tud mondani az EU-ról. Őt hallgatva az ember hajlamos elhinni, hogy mindig minden a legnagyobb rendben van, és a dolgok már nem is mehetnének a jelenleginél jobban. Kétségtelen tehát, hogy a miniszterelnöki bársonyszékét bizottságira cserélő politikus a keresztnevek mellett szónoki képességből sem szenved hiányt.
Érdemei azonban ennyiben ki is merülnek. Persze munkakörében foglalt feladatainak maximálisan eleget tesz, és tisztában vagyok vele, hogy az Európai Bizottság elnökeként nem lehet megváltani a világot, de lehetne lényegesen jobban is csinálni. Ugyanebből a székből.
Az európai integráció történetében például két olyan elődje is volt, akik óriási szerepet játszottak az integráció fejlesztésében: Walter Hallstein és Jacques Delors. Mindkettőjük tíz éven át állt a Bizottság élén.
Hallstein 1958 és 1967 között volt a Bizottság (akkori nevén Főhatóság) első embere. „Dinamizmusának, meggyőző erejének köszönhetően irányítása alatt jelentős lendületet kapott az integráció ügye. Bár e lendület jóval elnöki mandátumának lejártát követően is éreztette hatását, az integráció sebessége mindenekelőtt a róla elnevezett Hallstein-időszakban vált legendássá” – méltatják a német úriembert, akit joggal tekinthetünk az Európai Unió egyik alapító atyjának.
Két évtizeddel később egy újabb, hasonló kaliberű politikus került a Bizottság élére: Jacques Delors. A leglátványosabb változás, hogy az ő elnöksége (1985-1995) alatt vált az Európai Közösség Unióvá, a nevéhez fűződő költségvetési reformok pedig még ma is meghatározzák a közösségi büdzsét.
Hozzájuk képest Barroso – bármennyire rokonszenves figura is – sehol sincs. Sokan Barroso szemére vetik, hogy túlságosan óvatos, s emiatt csak lassan mer előrehaladni. Így viszont nem is csoda, hogy az elmúlt években semmivel sem sikerült előre lépnünk az integrációban. Lisszaboni Stratégia, Nabucco, költségvetési reform… Csupa olyan téma, ami Barroso (első?) öt éve alatt folyamatosan napirenden volt, és semmilyen előrelépést nem sikerült elérni bennük. Hol van ez Delors évtizedéhez képest? És akkor még nem is beszéltünk az EU történetén esett legcsúnyább foltokról: az Alkotmányszerződés bukásáról és a Reformszerződés írországi elutasításáról. Ezek mind Barroso ciklusa alatt történtek, és mind azt jelzik, hogy az európaiak elfordultak az Európai Uniótól. Szerintem Barroso teljesítménye nem indokolja, hogy a két újraválasztott bizottsági elnök közé emelkedjen.
Ebben azonban nem mindenki ért velem egyet, úgy tűnik ugyanis, hogy Barroso duplázni fog a Bizottság élén: ötéves megbízatásának lejártát követően újra őt jelölik a biztosok testületének élére. Nemcsak a saját pártja, az Európai Néppárt és jobboldali európai vezetők támogatását élvezi, hanem a baloldali Gordon Brown is támogatásáról biztosította. (Bár ő nem emlékezett meg róla olyan szépen, mint Sarko…)
Hazai belpolitikán edződött szívemnek bármennyire is kedves a jobb és baloldal nagy egyetértése, ezt nagyon nagy hibának tartom. Azt hiszem, be is lépek az Anti-Barroso Mozgalomba…
Az EUvonal tegnapi chatvendége, Herczog Edit is hasonlóan vélekedett, pedig nem is beszéltünk össze :)
Kérdés: Mit szól ahhoz, hogy az Európai Néppárt és több tagállam vezetője is már nyilvánosan Barroso újabb bizottsági elnökségéről beszél, amikor az elmúlt években szokás volt megvárni ezzel az EP-választások eredményét...Herczog Edit: A néppárt már jelölte Barrosót, és ehhez joguk van. Az más kérdés, hogy ezzel még illene várni, illetve az is hogy Barroso-e a legalkalmasabb elnök válság idején, de akár békeidőben is. Szerintem nem.Kérdés: Ki lenne a legalkalmasabb elnök a jövőben Ön szerint?Herczog Edit: Hát ha már néppárti akkor legalább legyen nő. Ez nekünk szociknak is bejön. Merkelt például én elfogadnám.
(Legközelebb egyébként Gurmai Zitát látjuk vendégül jövő szerdán 14.30 és 15.30 között, a további menetrendről pedig itt olvashattok.)
