Hivatalosan július 1-jén, a valóságban azonban inkább a hétvégi brüsszeli táncos-koncertes-tűzijátékos rendezvénnyel új elnökség kezdődött: Belgium tizenkettedik alkalommal vette át az Európai Unió Tanácsának irányítását. Ez jó alkalom arra, hogy értékeljük a távozó spanyol elnökség munkáját, valamint, hogy számba vegyünk, mit várhatunk Belgiumtól a következő hat hónapban.
Adiós, España!
Ha egy szóval kellene jellemezni a spanyol elnökséget, akkor a láthatatlan lenne a legmegfelelőbb szó rá. Ez volt az első elnökség, amely a Lisszaboni Szerződés szabályai szerint működött, így állandó elnökkel az Európai Tanács és a Külügyek Tanácsa élén. Az új struktúrában tehát lényegesen kevesebb szerep jut a félévente változó soros elnöknek: a nagy politikai jelentőségű, legvitatottabb döntéseket hozó állam- és kormányfői csúcstalálkozók helyett pusztán a mindennapi működéshez szükséges, miniszteri illetve alacsonyabb szintű irányítás maradt meg nekik - illetve a külpolitika terén ez sem.
Az új rendszer kiforratlanságát jelzi, hogy voltak még súrlódások a soros elnök és az új vezetők között. Az első hetekben például Barack Obama várt - de aztán elmaradt - látogatása kapcsán vita tárgya volt, hogy Zapatero vagy Rompuy fogjon-e előbb kezet a magas rangú vendéggel, illetve, hogy ki hová üljön. Aztán idővel Zapatero magától visszahúzódott, a csúcstalálkozókat teljes egészében átengedve a Rompuynek. A rossz nyelvek szerint viszont csak az országa gazdaságának aggasztó állapota miatt próbálta meghúzni magát.
A külügyek terén viszont nehezebben hagyta Ashton főképviselőt érvényesülni Moratinos külügyminiszter, és nyilatkozataival (például a Kína elleni fegyverembargó feloldásáról vagy a Kubával való viszony "rendezéséről") többször hozta nehéz helyzetbe a Lisszaboni Szerződés által a közös külpolitika irányítására kijelölt főképviselőt.
A konkrét eredményeket nézve az elmúlt fél év legnagyobb eredménye a 750 millárd eurós görög segélycsomag stabilizációs mechanizmus egészen váratlan elfogadása volt, ezt azonban nem a spanyolok eredményének tartom. Az új rendszerben tehát a soros elnök országnak annyi maradt, hogy a különféle szakpolitikai kérdésekben kompromisszumra bírja a tagállamokat, elhárítva az akadályokat egy-egy jogszabály-tervezet tanácsbeli elfogadása elől. Ebben a spanyolok egész ügyesek voltak: megállapodás született olyan érzékeny területeket érintő és/vagy régóta húzódó ügyekben, mint az uniós pénzügyi felügyeleti rendszer, az egészségügyi ellátások más tagállamban való igénybevétele vagy az illegális fakitermelés elleni fellépés (bizony!). Emellett sokszor nemcsak a tagállamok között kellett egyensúlyozniuk, de az egyre növekvő hatáskörrel és önbizalommal rendelkező Európai Parlamenttel is kompromisszumra kellett jutniuk, például az amerikai hatóságokkal való pénzügyi tranzakciós adatok cseréjéről szóló SWIFT-egyezmény vagy az Európai Külügyi Szolgálat esetében.
Összességében a spanyol elnökség teljesítette azokat a feladatokat, amelyeket egy soros elnök országtól el lehetett várni. Maradandót nem alkottak, de ennek oka inkább a megváltozott szabályokban keresendő, amely a látványosabb, állam- és kormányfői szintű Európai Tanács irányítását kivette a hathavonkénti rotációs rendszerből.
Welkom, België! / Bienvenue, Belgique! / Willkommen, Belgien!
Valamennyi tagállam miniszterei közül a belga tárcavezetők érezhetik magukat a legotthonosabban országuk soros elnöksége alatt, hiszen hajnali repülőjáratok helyett elég csak néhány utcával odébb utazniuk egy-egy miniszteri találkozóra. Azt hiszem, ezt nevezik hazai pályának :) Hogy ne legyen olyan egyszerű a helyzetük, Belgiumban "kormányválság" van, hiszen a júniusi választások óta még nem sikerült új kormányt alakítani, és ez leghamarabb csak szeptember-októberre várható.
A közelmúltban volt már hasonlóra példa: 2009-ben a cseheknél éppen az elnökségük kellős közepén veszítette el parlamenti többségét a kormány, így némi bizonytalanság után átmenetinek szánt szakertői kormány került az ország, és így az EU élére. Habár sokan tartottak attól, hogyan fog ez hatni a cseh uniós elnökségre, végül sikerült mindenféle katasztrófa nélkül átvészelniük a hátralévő hónapokat.
Hasonló veszély most egyáltalán nem fenyeget: a mindennapi irányítást a különféle tanácsi munkacsoportokban felkészült tisztviselők végezik (legalábbis remélhetőleg, és ha mégsem lennének felkészültek, az nem a kormányváltás számlájára kellene írni), a politikai vezetés pedig már Rompuy és Ashton feladata. A Lisszaboni Szerződés által megteremtett új rendszer tehát láthatóan stabilabb és kiszámíthatóbb vezetést biztosít az unió számára. Yves Leterme kormánya emellett részletesen kidolgozott, és minden jelentős politikai tényező (régiók, közösségek) által jóváhagyott programmal rendelkezik az EU-elnökségre, a tárcavezetőknek pedig "konstruktív, személyes kapcsolatrendszert" sikerült kialakítani európai kollégáikkal az elmúlt hónapokban. Talán még szerencsésebb is lenne, ha az elnökség végéig nem alakulna meg az új kormány.
Ha már a belga régióknál, közösségeknél, kormány(ok)nál tartunk, érdekesnek ígérkezik a közöttük lévő munkamegosztás is: míg a nagyobb jelentőségű ügyek tárgyalása esetén a szövetségi kormány illetékes szakminisztere fog elnökölni a Tanácsban, egyes ügyekben (pl. halászat, környezetvédelem, kutatás) a regionális kormányok egy-egy tagja fogja vezetni az üléseket. Így például a környezetvédelmi tanácsban a mindennapi ügyeket a flamand környezetvédelmi miniszterrel, a nagyobb jelentőségű éghajlatváltozási kérdéseket a szövetségi környezetvédelmi minisztérium vezetőjével fogják megtárgyalni.
Kedvező előjelnek tartom azt is, hogy a belgák többször jelezték: szerény elnökséget terveznek, a háttérben fognak maradni és onnan kívánják támogatni Rompuy (és Ashton) munkáját. A Lisszaboni Szerződés életbe lépése előtt kérdéses volt, hogy milyen lesz a munkamegosztás a soros elnökség és a két és fél évre megválasztott új vezetők között. Többen aggódtak amiatt, hogy a soros elnök országok meg tudják-e állni, hogy háttérben maradjanak. Különösen fontosnak tartom, hogy az új rendszerben az első két soros elnökség jól vizsgázzon és félretegyék szereplési vágyukat, és remélhetőleg Magyarország, valamint az utánunk következők is ezt a gyakorlatot fogják folytatni. Így mire újra a Franciaországra kerül a sor, a hiperaktívnak tartott Sarkozy is kénytelen lesz átengedni a terepet az Európai Tanács elnökének. (Persze könnyű a belgáknak Rompuy kedvéért önmérsékletet tanúsítaniuk, hiszen tulajdonképpen egy volt belga miniszterelnöknek engedik át a terepet...)
Az elnökségi program és az előzetes várakozások alapján a belga elnökségnek is sokat kell foglalkoznia majd a gazdasági válsággal, útjára kell indítani az Európai Külügyi Szolgálatot és meg kell kezdeni az EU 2020 Stratégia valamint a Stockholmi Program végrehajtását. Folytatni fogják Horvátország és Izland EU-csatlakozásának előkészítését, és emellett számos konkrét jogszabályt is el szeretnének fogadtatni, így például az európai szabadalomról vagy a polgári kezdeményezésről szóló rendeleteket. Egyre többet lehet hallani a közös uniós gazdaságirányítás szükségességéről, így vélhetően találkozni fogunk ezzel a témával a belga elnökség napirendjén is.
Remélem, a nyugtalan belgiumi belpolitikai helyzet nem fog érződni az unió működésében, és sikeres fél év elé nézünk. Csak aztán nehogy túl magasra tegyék a mércét a stafétát jövő januárban átvevő magyar elnökség számára :)
Egyébként már csak 180 napunk van hátra addig.
