A hivatalos bejelentés még várat ugyan magára, de a szavazatok jelenlegi állása szerint kijelenthetjük, hogy az ír választók elfogadták a Lisszaboni Szerződést. Így a huszonhét ország közül utolsóként az ír parlament is ratifikálhatja az Európai Unió alapszerződéseit módosító dokumentumot. (Ezen kívül Lengyelországban és Csehországban hiányzik még az utolsó lépcsőfokot jelentő államfői aláírás.)

Több minden is véget ért ezzel. Egyrészt befejeződött az a kampány, amelyben a semlegesség elvesztésétől kezdve a gyerekek elrablásig hétről hétre egyre hajmeresztőbb dolgok bukkantak fel. Okulva a tavaly történtekből, az "igen"-pártiak sokkal intenzívebb kampányt folytattak, aminek meg is lett az eredménye. Egy tavaly nemmel, idén viszont igennel voksoló ír szavazó például úgy látta, hogy a szerződés tartalmát idén sokkal jobban elmagyarázták. Így a "nem" tábor érvei kevésbé tűntek legitimnek.  

De a tegnapi "igen" nemcsak a többhónapos kampánynak vet véget, hanem egy többéves folyamatnak is. A Lisszaboni Szerződés ugyanis már 2001 óta készül: ekkor hívták össze azt a Koventet, amely kidolgozta a most elfogadott szerződés elődjének, az Európai Alkotmánynak a szövegét. Ezt aztán még néhányszor átgyúrták a tagállamok, ahogyan az elmúlt évek elutasító eredményt hozó népszavazásai is. Mert bármennyire is szeretik néhányan ezt állítani, de az írek által most megszavazott szerződés nem teljesen azonos a korábban leszavazottakkal. Igaz, hogy nem került sor nagy változtatásokra, de gondoljunk csak bele: a nemmel szavazóknak éppen a kérdésre bocsátott szerződéssel volt a legkevesebb bajuk. Inkább az éppen regnáló kormányra vagy a globalizációra haragudtak. 

De érdemes még jobban visszatekintünk: több mint húsz éve ez az első olyan uniós alapszerződés, amelyet tartósnak szántak. Az Egyeséges Európai Okmányt (1986), valamint a Maastrichti (1992), az Amszterdami (1997) és Nizzai Szerződést (2001) mind úgy írták alá, hogy tudták, néhány éven belül megint új szerződést kell kidolgozni. (Nem sikerült minden kérdésben megállapodni, és abban a tudatban jutottak valami ideiglenes megállapodásra, hogy tudták, néhány év múlva majd visszatérhetnek a kérdésre. Erre utal az „amszterdami maradékok” elnevezés, és a Nizzai Szerződés aláírásakor is már az Alkotmányszerződést kidolgozó Konvent összehívásán munkálkodtak.) A Lisszaboni Szerződés ennek a folyamatnak is a pontot tesz a végére. Végre. 

És egyúttal valami új is kezdődik. A jelenlegi Európai Unió elérte fejlődésének határait: ez a huszonhét ország a Lisszaboni Szerződésnél sokkal tovább már nem akar menni. Jól jelzi ezt, hogy a ezzel a szerződéssel újabb hatásköröket már nem is adtak "Brüsszel kezébe", inkább a meglévő kereteket (döntéshozatal, intézményrendszer) tökéletesítették. A Lisszaboni Szerződés így megfelelő keretet fog biztosítani az EU alapját jelentő egységes piac hatékony működtetéséhez. De ami legalább ilyen fontos, hogy a Lisszaboni Szerződésről szóló viták helyett a következő években körvonalazódhat, milyen további területeken szeretnének egyes tagországok még szorosabban, a vonakodók kihagyásával - az EU-n belül vagy azon kívül - együttműködni. (Több olyan terv is lapul a fiókokban, amelyekben csak egyes országok vennének részt - erre az EU szabályai lehetőséget biztosítanak -, de eddig inkább hallgattak róluk, nehogy negatívan befolyásolják a népszavazások kiemenetelét. És ezzel a várakozással telt el szinte az elmúlt öt év...) 

A három sikertelen népszavazást látva persze nem lehet felhőtlenül örülni a tegnapi eredménynek. Az EU-nak ezért most mindenek előtt bizonyítania kell, hogy megérte keresztülerőltetni ezeket a reformokat. Úgyhogy hétfőtől ideje lesz rákapcsolni. De a mai nap az ünneplésé :)