A múltkori bejegyzésben a legtöbb szó az EU hatásköreiről esett, azaz azokról a területekről, amelyek esetében a tagállamok megegyeztek, hogy ezeket közösen intézik, és beleszólást engednek egy nemzetekfeletti szervezetnek.

Az EU ugyanakkor lényegesen több a közösen gyakorolt hatásköröknél, jogszabályok tömkelegén és személytelen uniós intézményeknél. A klubba csak olyan országok kerülhetnek be, amely osztozik a közös „európai” értékekben. Ezeket persze a jól körülhatárolt hatásköröknél jóval nehezebb megfogni. Így az értékközösség emlegetése egyszerű blablának is tűnhet a felületes szemlélő számára. Pedig csak arról van szó, hogy ezek olyan dolgok, amelyeket nem nagyon lehet, de – jó esetben – nem is kell számonkérni a tagállamokon. 

Számon lehet, és számon is kell kérni viszont az EU-ba igyekvőktől: a törököket addig „boldogíthatja” az EU az emberi jogi kérdésekkel, a szerbeket a nemzetközi bírósággal való együttműködés kikényszerítésével (csupa olyan dologgal, amelyek egyébként nem szerepelnek az EU-s hatáskörök között), amíg meg nem unja (bármelyik fél), ha viszont ezek az ország már taggá váltak, akkor ez véget ér, és csak a szerződésekben rögzített előírásokat kérhetik számon az országokon. Ha egy ország az Európai Unió teljes jogú tagja lett, a tagsággá válás feltételeit, azaz az értékek betartását követelni tőlük – meglehetősen furcsa dolog. Ha ezt valamelyik tagállamon számon is kell kérni, felveti a kérdést, hogy van-e keresnivalója az Unióban. Az EU tagjává válni kicsit olyan, mint felnőni: egy gyerekre rászólunk, hogy ne piszkája az orrát, egy felnőttre már nem, csak magunkban botránkoznánk meg.

Már ha beszélhetünk a közösen vallott értékek megsértéséről. Az orrpiszkálás terén talán egyértelműbb a helyzet, de vegyük a most igencsak aktuális szlovák nyelvtörvény esetét: kisebbségi jogok esetében korántsem ilyen egységes a sokféleségében egyesült Európa. Franciaország nyilván  a szlovákoknak ad igazat, míg Finnország, ahol az 5 százalékos svéd lakosság miatt második hivatalos államnyelvvé tették a svédet, biztosan jobban osztja a mi nézeteinket. Nagy eredménynek tartom, hogy az Alkotmányszerződés, majd a Lisszaboni Szerződés tárgyalása során Magyarország el tudta érni, hogy a kisebbségben élők jogai – ha csak egy fél mondat erejéig is –  de bekerültek az uniós szerződés szövegébe.

És habár a meglévő feszültségeket szerződésekkel eltüntetni biztosan nem lehet, a magyar-szlovák vita rendezésére még mindig az Európai Unión belül van a legtöbb esély.