Mint a hatvanas évek óta folyamatosan, az Európai Unió most is hasonlóképpen reagál az integráció mélyítésének kudarcára: az integráció kiterjesztésével. A bővítési irány pedig egyértelműen a Balkán: Horvátország mellett tagjelölt lehet Szerbia is, akár már 2009-től.
Micsoda? Méghogy Szerbia EU-tag? Megőrültek ezek? – kérdezheti többé-kevésbé joggal a taszári kisnyugdíjas, aki még emlékszik arra, hogy megvadultak a csirkék, amikor NATO vadászrepülők kezdték bombázni magyar földről déli szomszédainkat.
Azóta persze sok víz lefolyt a Moraván, és a 2009-es közös elnökségre készülő csehek és svédek baráti jelzéseket, nem is annyira visszafogott buksisimit küldözgetnek a Koszovó kiválása után balkáni nagyhatalmi illúzióitól teljesen megfosztott szerbeknek.
S hogy mi lehet ennek az oka? A válasz nem egyszerű, sőt igen összetett. Szerbia – bár elég hosszú mosolyszüneten van túl a nyugati országokkal, főleg Koszovó függetlensége miatt – igenis biztatás érdemel. Radovan Karadzsics kiadásával, a Ratko Mladics ellen indított (egyelőre inkább kommunikációs) hadjárattal, valamint a radikális párt meggyengülésével ez a kormány egyértelműen kinyilvánította, hogy az Európai Közösséghez akar tartozni. Butaság lenne, ha ezt nem méltányolná az Unió, főleg, mivel nem volt ez mindig így, és Szerbia inkább kacérkodott az orosz medvével, mint a 12 csillaggal.
A helyzet az, hogy a hír ugyanakkor nem csak Szerbiának szól, és nem egyértelműen pozitív a kicsengése. Éveken keresztül ugyanis arról lehetett hallani, hogy ha és amennyiben Horvátország kiadja háborús bűnöseit, úgy az EU tárt karokkal várja, a német nyugdíjasok és turisták pedig végre szalámivég-ellenőrzés és feltorlódott határátkelőhelyeken való tökölődés nélkül ruccanhatnak le a déli bumeráng országba kagylót gyűjteni, valamiféle stabil gazdaságot a vadregényes tengerpartért-szerű nemzetközi jólétprogram keretében. Vagyis mindenki boldog. Lenne, ha Horvátország komolyan venné a vele szemben támasztott egyetlen – nyilatkozati szinten is megjelenő – kritériumot, a háborús bűnösök (also known as Szabadságharcosok) felkutatását és kiadását, mint ahogy – legalábbis Szerbia tempójához képest – nem teszi. Persze kimondva ez hátráltatná az egyébként ezzel az egy hibával együtt is szépen haladó horvátok csatlakozását, ami senkinek sem érdeke. Az egy mondatban szerepeltetés viszont azt jelenti: hasonlóan Magyarországhoz, valószínűleg Horvátország sem kapja meg az időbeni előnyt szomszédaihoz képest, és még az is elképzelhető, hogy Szerbiára lesz kénytelen várni. Ugyanakkor Horvátország felkészültsége messze jobb, mint a szerbeké, ez nem tárgya egyetlen vitának sem. A közös bővítés lebegtetése is inkább csak egy intés az átlagát négyesre hozó tanulónak: tudna ő többet is.
A Balkán, mint fő bővítési csapásirány kijelölése persze valahol kényszerhelyzet is. Egyrészt a tagállamokkal körülvett félsziget integrálása nagy segítség lenne a déli eu-s tagállamoknak. Másrészt Ukrajna és Fehéroroszország irányába egy marha nagy külpolitikai stoptábla figyelmezteti Európát, eddig és ne tovább. Ezt persze észre is veszik.
Érdekes időszak elé néz az Európai Unió. A Lisszaboni Szerződés kudarca után egyre inkább úgy tűnik, az intézményi reformból intézményi toldozgatás-foldozgatás lesz. 2012-re pedig kinéz egy nagy déli bővítés. Csak győzzük követni.